Hogy az emberek másképp viselkednek társaságban, régen sejtettem. Egy ismerősöm, Pierre Lambert ezredes azt hangoztatta, hogy a nép lelkén keresztül ismerjük meg az egyént… nos nekem nem egészen ez a felfogásom. Mert a menetben mindenki egyformán emeli a lábát. Lehet, hogy a magunkcsinálta hűhó eltakarja a valóságos jellemet. Van az úgy, hogy az ember minden igyekezete ellenére is hirtelen álságossá válik, ha nézik. Eladdig mogorván ügyködik, de mikor ott terem valaki, máris felderül. Vagy fordítva.

Az ezredes csak legyintett egyet a hajón. Szerbiában jártunk éppen, s nemsokára vörösen ment le a nap Belgrád épületei mögött. – Az ember úgy elkényelmesedett, hogy már megfelelni sem akar senkinek, point de zèle, nem igaz? Nem hajtja többé az a régi becsvágy – mondta erre. Minthogy a jómód már alapvető volt az életben, ebben tökéletesen egyetértettem vele. 

A gondtalanságnak ugyanis nagy ereje van. Nem állítom, hogy alkalmanként nem esett jól nekem is a kényelem. Szebbet elképzelni sem tudtam, mint az ágyból rendelni meg az ebédet. Híreket olvasni, tanulni, zenét hallgatni anélkül, hogy egy lépést tettem volna a lakásomon kívül. Vagy ha utaztam is, minden szükséges ismeret ott lapult a zsebemben hozzá. Úgy jártam-keltem az utcákon, ha egyedül voltam is, akkor sem tévedtem el. El lehet képzelni, milyen egyszerű így élni.

– Csakhogy hiába a jómód. Hiányzik a nyüzsgés, a sokféle beszélgetés, a nevetés – válaszoltam az ezredesnek, míg a holdsütötte hullámok kotyogtak a hajó oldalán. Azt hinné az ember, elég naphosszat ülni s békességgel szemlélni a világot. De a tempó mégsem lassult, ellenkezőleg, irgalmatlan száguldásba fogott. S ami még különösebb, a tennivalók száma sem csökkent. A feladatok gyarapodtak, ráadásképp nem volt se elejük, se végük, akár egy rosszul gombolt mellénynek. Azon kaptam magam, hogy csak vakarom a fejem: mi is a dolgom? Hozzáteszem, azóta sem jöttem rá. Benne voltam a tébolyban.

– Csak néhány év. Aztán jön a csend. Egyszer el kell jönnie – mondtam magamban.

De nem jött. A várakozás alatt el lett rontva minden. Nem okozott örömöt az étel sem, pedig máskor egy ízletesen elkészített ürücomb kiváltképp boldoggá tesz. Pihenni nem tudtam, mert azt ki kell érdemelni az elvégzett munka után, ámde Isten a megmondója, mikor követtem el olyat utoljára. 

Pierre Lambert ezredes akkorra már jól érezte magát a bortól. Azt mondta, ne gondolkodjak annyit, legfőképpen ne magamon. A dolog úgy állt, hogy egy fiatal pincérnő hordta ki nekünk a vacsorát. A főfogás előtt szőlőt és diót hozott, azt eszegettük.

Mármost tényleg ezt csináltam volna? Mióta nem rejlik nyugság a napjaimban, csudamód azt képzeltem, hogy én nem is én vagyok, csak kéz és láb, mik teszik a dolgukat, mint a fán a levél, amit megtáncoltat a szél, csak pörög-mozog a tengelye körül… Így szemléltem magam olyankor, s amikor ezt tettem, úgy éreztem, mintha egy láthatatlan madzagon húznának. Hogy merre, azt nem tudom, mindenesetre kellemes békesség töltött el ezekben a pillanatokban, és én azt nagyon szeretem.

– Hagyd már a hókuszpókuszt – mondta az ezredes tréfásan, s láttam rajta, hogy a szeme csillog, nem kellett neki egyéb, mint a joie de vivre, az érzékek tiszta élvezete: a jó étel-ital s a lusta szél az éjszakában.

Én viszont egyre biztosabb voltam benne, hogy azért lett olyan lárma mindenütt, hogy a különös vonzerő megmutassa magát. Végre nemcsak a felületét láttam a dolgoknak, hanem volt alja és teteje is. Igaz, arról fogalmam sem volt, hogy mi ez tulajdonképpen, s minthogy megnevezni nem tudtam, körüljártam, amennyire lehetett. Erre jutottam:

Alighanem fölfogni azért nem tudtam ezt a különös ragyogást, mert a dolgok megértéséhez gondolkodásra van szükség. Márpedig az az állapot, amiről beszélek, éppen akkor jött el, amikor abbahagytam a gondolkodást. Nem tehettem egyebet hát, mint figyelni a tüneteket, akár egy ismeretlen betegséget. Ám belülről üres voltam, mondom, mintha kiszivattyúzták volna a nehezéket, s mihelyt ezt felfedeztem, már nem volt, ami lehúzzon. Az első számú tünet tehát egyfajta belső lebegés volt.

Jóformán nem tudnék olyan esetről számot adni, amikor a történésekből ne kanyarítottam volna le egy apró szeletet, s vágtam volna a saját fejemhez rosszallóan. Hiába hajtogattam, hogy mindez szép és jó, mégis titkon kelletlen voltam.

– Tökéletes – mondtam olykor, és magamban azt: – Elviselhető.

Ezért lepett meg annyira, amikor nyoma veszett az elégedetlenségnek. Nem tartom magam szentimentálisnak, de azokban a pillanatokban könnyedség járta át a szívemet.

Mindez benne volt, s nem szóltam még arról az igencsak jelentős élményről, mely a fejemben játszódott le. Mert hogy azt, akiről azt hittem, gondolkodik, eszik, járkál a világban, miegymás, kívülről láttam, akár egy színészt. Azt meg kell említenem, hogy erről az alakról nem gondoltam sem jót, sem rosszat. S tévedés ne essék, a tartózkodásom oka nem holmi fásultságból fakadt, mi több, szeretettel figyeltem a csetlő-botló figurát a pódiumon. Pedig az ügyetlenkedésből nem volt hiány.

– Végül lemondtam a magyarázat hajkurászásáról. Akkor láttatta magát igazán! – kiáltottam, s mikor ezt tettem, a pincérnő úgy megijedt, hogy a bort is kiejtette a kezéből, az ezredes pedig, mint egy tüzérségi tiszt, ki a mundér becsületét menti, vetődött a palack után, s végül ott kalimpált a leány karjai között, akár egy partra vetett harcsa. A teríték meg úszott a vörös italban. 

De én akkor már messze jártam, s ezen a zűrzavaron keresztül is csak azt a csendes belső világosságot figyeltem. Énbelém ugyanis akkor valami beköltözött végleg, amikor hagytam, hogy csodának higgyem ezt a bódító jelenséget. Láttam, hogy mi célból kerültem ide, s nekem bizony kellett az a ténfergés hozzá. Megkockáztatom: talán azért élünk ilyen kényelmes időket, hogy fejben eljussunk ide. Lambert ezredes persze erre azt mondta, hogy a fene a jó dolgunkat. Szerintem pedig kiérdemeltük, hogy ezzel törődjünk. Ilyen történelemmel a hátunk mögött.

Budapest, 2026