Életem közepén jártam, amikor eszembe jutottál újra. Attól tartottam, hogy felforgatja az életemet, ha eltűnődöm rajta, mit művelnél-mondanál egyes helyzetekben. 

Hogy mikor hallottam rólad először, nehéz volna felidézni. Talán egy szürke estén kezdődött. Édesanyám vetkőztetett a fürdéshez. Gyorsan rángatta le rólam a ruhát, a sebtapasz tépi fel így a bőrt, fájó hirtelenséggel került le rólam a blúz, a szoknya. Nyoma sem volt annak a cukros kedélyességnek, melyet addig megszoktam. Pucéran zokogtam a hideg konyhakövön, szeretetért áhítozva. Te pedig gyöngéden megcirógattál a kétségbeesett vágyakozás közepette. 

Mindig ott teremtél, ha szükségesnek láttad. Félelmemet meleg öleléssel csillapítottad, maró dühömet lágy hangoddal enyhítetted, megmutattad a bizonytalanságban a fényt, a hazugságban az igazat. Nyáron a tóparton bátorítottál, hogy vetkőzzek csak fürdőruhára. A tornaórán fejen talált egy labda, ám ahelyett, hogy megalázva elsírtam volna magam, megnevettettél. Biztattál, hogy mondjam ki bátran a véleményem a szomszéd Erzsikéről, aki sosem adta kölcsön a babáit. Gyertyaláng felett fogadtuk meg, hogy Pongrácz Marcihoz megyek feleségül – igaz, pár hónap múlva, amikor az első kamaszkori rügyek megjelentek a homlokán, kiszerettem belőle. Akármilyen gyámoltalan voltam is, átadtam magam a felszabadultságnak, akarhattam bármit, az is én voltam meg nem is: általad végtelen sok lehetőség tárult fel előttem. 

Felcseperedtem, te gyerek maradtál. A szelídség belém költözött, te meg nyurga kiscsikó lettél, fölforgató, a képzelet határáig csatangoló, veszedelmet nem ismerő. Pocsolyában úszó bárkát ácsoltál a bogaraknak. A ligeti lángos bajuszt rajzolt nevető szád fölé. Maszatos kezeddel tornyot emeltél a párnavár sáncai közé, répafőzelékből repetáztál, a postán álló fáradt lábak erdejében négykézláb másztál. 

Nem értettem a helyzetet, s bevallom, kissé idegesített a jelenléted. Nem vettem tudomást rólad, nem akartam a vállamra venni egy idegen sorsot, amely talán sosem kért volna belőlem. Babahájtól puffadt ujjacskáiddal tölcsért formálva a fülembe duruzsoltál. Tejszagú leheletedtől gondolataimat sűrű köd burkolta be, nyugtalanul hallgattam a véget nem érő sugdosást. Jól megvoltam nélküled, éppen elég harcom volt. Vajszínű életemben már megtaláltam a célt, kitanultam egy mesterséget, s jó voltam benne, igazán jó. Méregettem ezt a jöttment, alabástrom arcú suhancot, ezt a követelőző csitrit. Mi az ördögért temessem be pelenkákkal és almaszósszal az oly nehezen felépített életet? Miért vegyem magamra egy cérnahangú csipisz minden jövőbeni gondját? 

Minden hajnalban ugyanazon a járaton zötykölődtem, lakkpáncélos íróasztalom bástyája mögött biztonsággal végeztem a munkám. Ha úgy tartotta kedvem, szórakoztam az esti forgatagban. Minden és mindenki érdekelt, éreztem, sokat kell még élnem. Zavaros érzelmeimet tanulással, színházzal zaboláztam. Nem voltam különleges, sokan választották ugyanezt az utat. Bár az állam fűt-fát ígért a bölcső mellé, nem óhajtottam holmi adókedvezményért eldobni a meggyőződésemet, mint egy viseltes kesztyűt. 

Benne voltam a korban, nem sokat teketóriázhattam. A pesti utcákat jártam. Valami mégis hiányzott. Mások tekintetében láttam tükröződni azt, ami nincs. Hiányzott arcomról a szelíd mosoly, melyet csakis az örökös gondoskodás terhe rajzolhat rá. Testem nem őrzött titkokat, nem nélkülözte az átvirrasztott éj utáni, dolgos nappalokhoz kicsikart erőt. Nem szenderültél álomba az ölemben, nem hallottalak gőgicsélni, halandzsázni, majd lassanként szavakat formálni, nem rohantam veled orvoshoz súlyos bajtól rettegve, és egy csepp könnyed sem száradt fel a vállamon. Magam voltam a világban. 

Ez idáig sem értettem az életet. Fogalmam sem volt, hogy az anyaméhből kivetődve mi célból kerültem az állandó zsibongásba, ismeretlen időre a megsemmisülésig. A nagy kérdésre nem dérrel-dúrral érkezett a válasz, ahogyan azt fiatalon elképzeltem. Nyugalmas fönségében kúszott be a napjaimba, s észrevétlenül töltötte fel azt először aprónak tűnő, később jelentős eseményekkel. A messzi tájak, ünnepélyek káprázata feledésbe merült, csak a rögtönzött, véletlen morzsák maradtak meg, mint egy elfelejtett imádság szavai: éjszakába nyúló olvasás fülemüleszó mellett; könnyes nevetés egy baráti vacsorán; vagy egy ismeretlen hölgy buszon elsóhajtott története. 

Most megint sustorogsz. Miért olyan szomorú ez? Már késő, te is tudod, én is tudom. Nélküled jön fel a nap.

2026