Molnár Gáborné, született Kiss Erzsébet a férjével egy kis zsákfaluban élt a Dél-Alföldön. A mindössze hatszáz lelket számláló települést, Dorozsmakőváralját még azok sem ismerték, akik két faluval odébb éltek, egyszerűen azért, mert nem akadt arrafelé dolguk. Ha a nagyvárosba akartak menni, északra indultak, ha a határon túlra készültek, akkor délre. A forgalmas főútról ugyan letérhettek volna Dorozsmakőváralja felé, azonban a környéken élőknek ez eszükbe sem jutott. A kis falu felé kanyargó földútra sosem tévedt idegen, a helybélieknek is sokáig kellett döcögniük, mire az első házak felbukkantak a láthatáron.
A dorozsmakőváraljai Molnár házaspár világéletében a faluban élt. Tisztességes, szabálykövető emberek voltak, az adót mindig pontosan befizették. Pénzük sosem volt sok, mert Erzsit már fiatalon leszázalékolták a testét kínzó ödéma miatt. Férje csekély fizetéséből és az ő rokkantsági nyugdíjából éltek, de abból is félre tudtak tenni. Erzsi vezette a családi kasszát, és gyakran hangoztatta: a vagyonuk gyarapításának titka nem más, mint a spórolás.
– Mi havonta megyünk vásárolni. Ha sűrűbben járnánk, többet költenénk, ez ilyen egyszerű – mondta Erzsi. – Megvesszük az akciós tésztát, lisztet, cukrot, a romlandókat lefagyasztjuk, a többit pedig én magam készítem.
Amikor csak tehette, Erzsi a kertben dolgozott. A környék legszebb veteményese volt az övé. Sorban feszítettek az óriás paradicsomok, mellettük paprika és uborka kapaszkodott, köztük hagyma, borsó, fejtőbab, szeder, szamóca, málna színesítette a földet. Két nagy meggyfáját úgy óvta, mintha az unokái lennének. Amit csak leszüretelt, befőzte, elrakta vagy szétosztotta a szomszédok között.
– A kedvencem a spenótlevél. Csak ráteszem a vajas kenyérre, megsózom, és kész. Olyan finom, hogy el sem hinnéd! Kóstold meg, ízleni fog – mondta Emesének, és egy tál frissen szedett spenótot nyújtott át neki. Aki csak betévedt hozzá, nem mehetett haza üres kézzel: legalább egy cukkinit vagy pár szál zöldhagymát kapott tőle.
– Gizi, van még paradicsomod? – kiáltott át a kerítésen, és már nyújtotta is a zöldséggel teli tejfölösvödröt.
Erzsiék háza előtt sorra álltak a befőttesüvegben érlelődő kovászos uborkák. Az ereszről fokhagymafüzér lógott, az ablakban muskátli virított. Takaros otthonuk szerény berendezésére büszkén tekintettek, és mindig szívesen látták vendégül a szomszédokat is.
Míg Erzsi reggeltől estig a kertben vagy a konyhában szorgoskodott, Gábor a városi boltban dolgozott. Szabadnapjain kiültek a ház elé, megbontottak egy befőttet, s lábukat lógatva kanalazták a meggyet, közben figyelve a dorozsmakőváraljai történéseket. Valaki mindig jött-ment, intézkedett, és a Molnár házaspár sosem mulasztotta el, hogy megtudja, mi újság a faluban. Náluk nem lehetett elsétálni anélkül, hogy néhány szót ne váltott volna velük az ember.
– Hogy vagy, Icu? Hallottad, mi történt a Veráéknál? Leverte a vihar a vezetéküket, és most áram nélkül maradtak. Szóltak a polgármesternek is, de az csak pöffeszkedik, semmit nem csinál. Most pihentetem a lábam, nagyon bevizesedett éjszaka… Mondtam is a Gábornak, hogy ma ő megy locsolni! – nevetett Erzsi, és gyengéden megbökte a férje vállát.
– Ha az asszony mondja, menni kell! – felelte Gábor, és jókedvűen széttárta a karját.
Erzsi alacsony, kissé terebélyes asszony volt – ki tudja, mennyit tett hozzá mindehhez az ödéma. Sűrű, sötétbarna, őszbe hajló haját praktikumból mindig rövidre vágatta, ezért rendszeresen eljárt a falu fodrászához, aki amúgy birkákat is nyírt. Ilyenkor direkt túl rövidre kért frizurát, hogy sokáig ne kelljen újra bajlódnia vele. Ruháit addig hordta, míg végképp le nem szakadtak róla, és ha sikerült újat szereznie a városi bizományosnál, hónapokig fel sem vett mást.
Karácsonykor Kata-szeletet sütött, és ügyelt rá, hogy minden házba jusson belőle, ahol gyerek is élt. Vízkeresztkor visszakérte a tányérokat, és közben megkérdezte, hogy ízlett a sütemény. A dicséretet nem várta, hanem kérte.
– Igazán nem kellett volna, köszönjük – mondták kimérten a szomszédok, amikor átvettek egy-egy csomagot tőle, és azon törték a fejüket, hogyan viszonozhatnák ezt a megmagyarázhatatlan kedvességet. Úgy vélték, aki ennyire jóindulatú velük, az bizonyára akar valamit cserébe. Csakhogy ők se a kerthez, se a befőzéshez nem konyítottak.
Ha épp nem dagadt fel túlságosan a lába, Erzsi körbejárta a falut. Eldöcögött minden házhoz, szóba elegyedett mindenkivel, aztán bármilyen fáradt volt is, egyenesen a polgármesterhez ment. Addig üldögélt a váróban, amíg be nem engedték, és akkor sorolni kezdte, mit kell megcsinálni: veszélyes fát kivágni, kátyút betömni, bokrot metszeni vagy valami új közlekedési jelzést kitenni. Ilyen táblából nem akadt sok errefelé: a települést jelzőkön kívül mindössze egy harmincas sebességet előíró állt a kocsma mellett. Annak kihelyezése is az ő érdeme volt. Féltette az ivászatból haza botorkáló férfiakat az autóktól, és addig járt a hivatal nyakára, amíg a polgármester végül beadta a derekát.
Úgy tűnt, a délen már évek óta zajló háború átlépi a határt, és veszélyezteti Dorozsmakőváralját is. A polgármester elrendelte, hogy minden lakosnak biztosítani kell a föld alatti menedéket. Akinek nem volt pincéje, azt a legközelebbi bunker tulajdonosának be kellett fogadnia, és háborús riadó idején minden lakosnak az óvóhelyen kellett tartózkodnia.
A pincéket fel kellett tölteni konzervekkel, vízzel, némi tisztálkodószerrel és gyertyával. Hogy a készletek ne fogyjanak el, időnként kiosztottak egy kevés fejadagot is. A tágasabb menedékekben nemcsak ülő- és fekvőhelyet alakítottak ki: könyveket, újságokat is lehordtak, hogy ne teljen olyan gyötrően lassan az idő, amíg odafönt esetleg megindul a bombázás.
Eleinte nehezen viselték a nélkülözést: folyton éhesek voltak, és bár az első napokban még örültek, hogy nem kell dolgozni, hamar rájöttek, hogy nyomasztó munka nélkül tölteni a napokat. A napfény és a társasági élet hiánya nem azonnal, hanem lassan telepedett rá a dorozsmakőváraljaiak szívére.
A fiatalok hamar tiltakozni kezdtek a szabályok ellen, és néhányan kiszökdöstek a bunkerükből. A polgármester erre új rendeletet hozott: éjszakánként felmentette őket a föld alatti tartózkodás alól. Úgy magyarázta, a támadásra csak nappal lehet számítani.
Ettől fogva a falu népe napkeltétől napnyugtáig a föld alatt húzta meg magát, éjjel pedig előbújtak odúikból. Úgy gondolták, a sötétben úgysem lehet bombát célba juttatni, ha az ellenség az orráig sem lát. Aztán lekapcsolták a közvilágítást is, nehogy a fényük elárulja őket. Félelmeik egyre csak terebélyesedtek: elvágták a telefonvezetékeket, leszerelték az antennákat, még a parabolatányérokat is, nehogy bármi jelezze a világnak, hogy a falu létezik.
A Molnár házaspárnak jókora pincéje volt. Telepakolták üvegekkel, de még így is akadt hely legalább három család számára. Lassan a környékbeliek mind át-át jártak hozzájuk, ahol mindig kaptak egy falatot, és számíthattak a nyüzsgésre. A pince forgalmas lett, akár egy falusi vendéglő. Erzsi erjesztett gyümölcslével kínálta a betérőket, akik névre szóló cetlit kaptak a poharukra, hogy össze ne keverjék a másokéval. Mindenki hozott magával ezt-azt: kisasztalt, porcelánkészletet, francia kártyát, még egy kényelmes díványt is átcipeltek az egyik házból. Gyertyák égtek mindenfelé, és valaki még zenelejátszót is hozott, így sanzon szólt a háttérben, miközben a falu lakói szürcsölgették a gyümölcslevet, és találgatták, meddig húzódhat el a hadiállapot.
– Tőlem eltarthat akármeddig, én olyan boldog vagyok, Icukám – nevetett Erzsi. – Összehozta a környéket ez a fene háború – tette hozzá, és végigmosolygott a társaságon, mint egy büszke anya a gyermekein.
Mivel az emberek nem dolgoztak, adót sem tudtak fizetni. A költségvetés fenntartására a polgármester kitalálta, hogy mindenki fonjon kosarat a rejtekhelyén. A falu szélén a patak partján rengeteg fűzfa nőtt, abból bőven lehetett alapanyagot hasogatni. „Háborúban is kell kosár” – mondta a polgármester, és megígérte, hogy éjszakánként elviszi a városba az elkészült darabokat. Az árából majd konzerveket és gyertyát vesz. Így aztán minden bunkerben nekiláttak a kosárfonásnak.
Csakhogy hosszú távon ez nem bizonyult jövedelmezőnek, nem fogyott annyi kosár. A városi kórház igazgatója, amikor meglátta a polgármester teherautóját, megkérdezte, nem tudnának-e hordágyat is fonni. A polgármester, aki szeretett alkudozni, előbb hümmögött, megvakarta az állát, majd kibökte: mennyi kellene? Amikor az igazgató azt mondta, kezdetnek ezer, annyit felelt: a prototípushoz előleget kérne, lehetőleg vissza nem térítendőt – ami persze még nem jelent garanciát arra, hogy lesz is belőle hordágy.
A polgármester meghagyta, hogy minden család fonjon hordágyat. Hetente tíz darabot kellett leadni az önkormányzatnál. Ez nem volt kevés, egy hordággyal elment egy egész nap, így a gyermektelen párok öt napon át reggeltől estig dolgoztak, hogy teljesítsék a penzumot. Az egyedülállókra és özvegyekre feleannyi jutott, de az nekik ugyanakkora teher volt.
Az alapanyagról mindenkinek magának kellett gondoskodnia. Éjszakánként járták a patakpartot, és szüretelték a fűzfák egyre kopaszabb ágait. Aki nem végzett időre, fűzfaágakkal fizetett büntetést. Ezt senki sem szerette, mert a nyers ágat nehéz volt hazacipelni, és sokáig is tartott.
Erzsiék pincéjében ezúttal kézműves kör alakult. Körbeülték az asztalt, amelyen halomban hevertek a fűzfaágak, és szorgosan fontak. Gábor körbejárt egy tálcával, limonádét és piskótát kínált viccelődve:
– Ki kér még egy kis erőt a karjába?
Erzsi közben mesélt:
– Mi mindig húzzuk egymást a Gáborral. Olyan egy zsivány tud lenni – mondta, és mosolyogva csóválta a fejét. – Azt találta mondani, hogy odamegy a polgármesterhez, lefizeti egy ürücombbal, és akkor nem kell több hordágyat csinálnunk. Mondom neki: ki süti meg azt az ürücombot? Persze hogy én! Na, mondom, szépen nézünk ki!
A vendéglátásért cserébe mások vállalták el Erzsiék hordágyainak egy részét, a forgalmasabb heteken az összeset is megfonták helyettük. A polgármester a hordágyak eladásából befolyó pénzből valamivel több konzervet és gyertyát juttatott a falunak – egészen addig, míg a kórház igazgatója ki nem jelentette, hogy több hordágyra nincs szüksége.
A dorozsmakőváraljaiak ekkor nekiláttak a kertészkedésnek. Cukkinit, padlizsánt, paradicsomot, krumplit, hagymát vetettek éjnek idején, szederbokrokat ültettek a kerítések mellé. Esővizet gyűjtöttek, sőt egy kísérletező kedvű férfi a gravitáció erejével működő öntözőrendszert is barkácsolt. Szójababot is termesztettek, abból gyertyát öntöttek. Kapcsolatuk a külvilággal immár teljesen megszűnt, hiszen mindent maguk oldottak meg.
Erzsit addigra már csak így emlegették: Mindenki Erzsije. Most már tiszta szívből örültek neki, mikor meglátták őt. Erzsi esténként körbejárt egy-egy kertet, kertészeti tanácsokkal látta el tulajdonosát, megcsodálta a növényeket, kitépte a hónaljhajtásokat, és ha kellett, kicsit kapált is. Cserébe gyakran kapott egy-két terményt, amit eleinte vonakodva fogadott el, aztán inkább befőzte, és visszaadta a gazdájának.
– Nézd csak, mekkora növény hajtott ki abból az egy szem kis magból! – kiáltotta egy-egy konyhakert láttán, és összetette a kezét.
Így teltek az évek. Sokat töprengtek a háborún: vajon tart-e még, vagy már régen véget ért? Ha megszállták az országot, nem volna-e jobb a föld alatt maradni, és úgy tenni, mintha a falu kihalt volna? Időközben kifogástalanul berendezkedtek a pincékben, és olyan kényelmessé tették az életet lent, amennyire csak lehetett. A polgármesternek nem akadt több dolga, és lassan mindenféle vezetés megszűnt: nem volt már szükség rá, hogy bárki hivatalból igazgassa őket.
Egyre inkább egymásra támaszkodtak. Megosztották egymással a termést, és ha valaki megbetegedett, a többiek elvégezték helyette a ház körüli munkát. Nyáron kellett megtermelni a téli betevőt, ezért tavasztól őszig szüntelenül dolgoztak. Befőzték a paradicsomot és a spenótot, barackot és szilvát raktak el, borsót fejtettek, diót törtek – nappal sem állt meg a kezük.
Napfény híján még az idősek bőre is fiatal maradt. Étrendjük főként zöldségből és gyümölcsből állt, ezért sokáig jó egészségnek örvendtek. Csakhogy a fény hiánya lassan mindent felülírt. Eltűnt a jókedv, és sorra jelentkeztek a nyavalyák: terméketlenség, csontfájdalmak, fertőzések.
Erzsit sem kerülte el a baj, egy napon gyönge szervezete miatt ágynak esett. Eleinte senki sem tudott róla, csak az elhanyagolt veteményes tűnt fel a szomszédoknak. Valami hiányzott. Hol az ő Erzsijük?
Először Icu lépett át a kertbe kapával, kiszedte a gazt. Utána a férje is átjött egy gereblyével. Majd Emese és három lánya csatlakozott. Nemsokára az egész falu Erzsi és Gábor kertjében dolgozott. Előbb csöndben, aztán valaki megszólalt:
– Egyszer átjött hozzám Erzsi, hogy megnézze az uborkáimat, amik elsárgultak. „Gondoskodni kell róla, hogy ne csüggedjenek úgy el” – mondta, mire visszakérdeztem: „És az uborkákkal mi legyen?” Jót nevettünk. Utána minden héten meglátogatott, pedig már nem is ültettem uborkát.
– Nekem mindig zellerlevelet hozott. Megszerettette velem a zellert, pedig addig ki nem állhattam. Azóta olyan főtt krumplit főzök, hogy a férjem mind a tíz ujját megnyalja utána. Zellerszáras krumplit, Erzsi receptje alapján.
– Egyszer összefutottam vele a városi piacon. Minden kofát név szerint ismert, és vitt nekik kóstolót a kertjéből. Ki más tesz ilyet? Ő volt az egyetlen, aki a piaci árusokat ajándék zöldséggel lepte meg.
Aznap éjszaka Dorozsmakőváralja lakosai hajnalig dolgoztak Erzsi kertjében.
Budapest, 2025