Bár a reggel még kissé hűvös volt, már akkor is érezni lehetett, hogy forró nap várható, amikor Dóra kilépett körúti garzonlakásából a körfolyosós bérház negyedik emeletén, leszaladt a lépcsőn, majd a kapu előtt óvatosan kikerült egy csikkeket áztató, gyanúsan bűzölgő tócsát, és útnak indult a könyvtár felé.
A kirakatokban Dóra lopva ellenőrizte a tükörképét: fekete, szögegyenes hajából készített, tarkójánál összefogott frizuráját és görnyedt hátát. Ekkor igazított a haján, és korrigált a tartásán. Nem volt könnyű kihúzni magát, mivel a jobb oldalán csüngő súlytól folyton beesett a válla. Noha tudta, hogy egy hátizsák praktikusabb volna, a divatos bőrtáskáról mégsem tudott lemondani. A táskában – jókora méretének köszönhetően – kényelmesen elfért a laptop és az a két könyv, amiből legalább egyet ma vissza akart vinni. Az egyik egy puha fedeles szakkönyv volt a haszonállatok viselkedéséről, borítójának suta, árnyékolt betűi és lehangoló címe (Alkalmazott etológia a mezőgazdaságban) sem korszerűséget, sem izgalmas tartalmat nem ígért. A Tengerparti álom címet viselő másik könyv szamárfüles lapjai nagyobb népszerűségről árulkodtak.
Mindössze három utcasarokra volt a könyvtár, még csak kanyarodnia sem kellett a kétemeletes, Bauhaus stílusú épület bejáratáig. Olykor tett egy kitérőt a Starbucks felé, most azonban az otthon ivott kávé után nem volt kedve többhöz, emellett a munkájának egyre közeledő határideje nyomasztotta, ezért minél előbb neki akart kezdeni a fordításnak.
– Ezt visszahoztam – nyújtotta át a romantikus regényt a könyvtárosnak.
– Megrendeltük a folytatását, jövő héten már kölcsönözhető – mosolygott rá az asztal mögül a fiatal nő. Dóra egy apró, megadó bólintással nyugtázta a választ, és beletörődött, hogy a könyvtáros elkerülhetetlenül tudomást szerzett az olvasói ízléséről.
Letelepedett az emeleti olvasóterem egyik szabad asztalához, elővette a laptopját és a mezőgazdasági szakkönyvet, majd megnyitott egy dokumentumot. Egy német kézirat fordításán fáradozott, és mivel az anyag tele volt agrártudományi kifejezésekkel, jó szolgálatot tett neki a magyar nyelvű szakirodalom.
Időnként lopva a bejárat felé pillantott, mégis készületlenül érte a férfi érkezése: éppen ásított egyet, ráadásul elfelejtette a kezét a szája elé tenni. Korholta magát, de nem túl sokáig, mivel a férfi az asztal mellett elsétálva Dóra személyes terébe került. Ebből a szögből, hacsak egy pillanatra is jóval magasabbnak tűnt, mint amekkorának távolabbról látszott. Vászonnadrágot és egy bordó hosszú ujjú pólót viselt, de biztosan felvett alá egy rövid ujjút a kánikulára készülve. A harmincas évei közepén járhatott, talán már betöltötte a negyvenet is; ezt nehéz lett volna eldönteni, mivel divatos, szögletes szemüvege némileg eltakarta szarkalábait. A sűrű haja alapján mindenesetre nem tűnt idősnek.
Dóra egy hete találkozott vele először. Pontosabban nem volt benne biztos, hogy tényleg akkor látta első alkalommal, mert amint megpillantotta, olyan érzése támadt, mintha egy távoli ismerős lenne, akivel futólag talán már beszélt pár szót, és a halvány emlékfoszlányokat, mint egy kifakult kép körvonalait újrarajzolta a találkozás. Azóta minden nap látta őt, és bár idegenkedett a saját szentimentalizmusától, mégis egyre nagyobb eltökéltséggel sietett be a könyvtárba, hogy lássa a férfit, akit az orrán lévő anyajegy miatt magában Hattyúnak nevezett el.
Hattyú leült a szemben lévő asztalhoz, maga mellé tette a táskáját, kezébe vett egy könyvet, és elhelyezkedett az olvasáshoz. Sejteni lehetett, hogy otthon is így összegörnyed a kanapéján, mint aki úgy véli, a testi kényelemről jobb tudomást sem venni a fontos, intellektuális kérdések tisztázásakor. Ilyenkor biztosan nem lehet őt zavarni, gondolta Dóra, miközben a lelepleződés kockázatát vállalva töretlenül bámulta.
– Vajon mivel foglalkozol? Szakasztott olyan vagy, mint egy tanár. De mit keresne itt egy tanár napközben? Talán inkább egyetemi professzor lehetsz… – morfondírozott magában Dóra.
A férfi sem izmos, sem túlsúlyos nem volt, és fehér bőre alapján szinte kizárható volt, hogy a szabadban dolgozik. Olyan testalkatúnak tűnt, aki akár pizzán és hamburgeren is élhetne, akkor sem hízna meg. De bizonyára sokkal kifinomultabban étkezik a kampuszon. Dórának haladéktalanul meg kell tanulnia változatos vegetáriánus ételeket főznie, hogy annak rendje és módja szerint megvendégelhesse a professzor urat.
– Hattyúcska, tudod, hogy mi ketten – mik is vagyunk mi ketten? –, hogy mi ketten bármire képesek lehetnénk? Ha együtt lennénk, bármit határoznánk el, véghez is vinnénk.
A férfi eközben belekapaszkodott abba a karjába, amiben a könyvet tartotta, és elmélyülten olvasott tovább.
– A cél egészen más formát ölt, ha az ember tudja, hogy ezernyi eszközzel elérheti, és úgy viszonyul hozzá, hogy tulajdonképpen el is érte, csak amolyan tiszteletkört tesz, mielőtt hivatalosan is kihirdetné a győzelmet. Te értenéd, mire gondolok, és joviálisan bólogatnál az okos fejeddel.
– Aztán csak legyintenék egyet a lakásunkban ülve, mintha nem is lenne olyan érdekes, amit mondok, de te kifejezetten kíváncsi lennél, és megtámasztva a fejedet, tágra nyílt szemekkel figyelnél rám. Aztán mondanád, hogy főzöl egy kávét, és megkérdeznél, hogy én is kérek-e, és megsimítanád a nyakamat, csak egészen finoman, de az érintésben kitárulna a kettőnk végtelen univerzuma, mintha egy alvó oroszlán állkapcsát cirógatnád meg…
Hattyú megköszörülte a torkát; ez volt az első életjele a jó ideje tartó mozdulatlan olvasás alatt. A férfi belenyúlt a táskájába, éppen akkor, amikor Dóra is. Máris kiválóan működik köztük az összhang! A mobilját kereste, először úgy tűnt, csak az időt akarja rajta ellenőrizni, utána mégis valamit hosszabban olvashatott rajta, majd lezárta a telefont, és a táskája oldalsó zsebébe csúsztatta. Talán egy idősebb kollégája üzent, hogy átadja neki az egyik diplomázó hallgató témavezetését.
A délelőtti napsugarak egyre magasabbról világítottak be a ráccsal fedett ablakokon, hosszú, megnyúlt négyzeteket festve a kopott padlóra és asztalokra. A férfi ezüstös borostája megcsillant a fényben. A szőrzet a férfiarcon tulajdonképpen ugyanarra szolgálhat, mint a kakasoknál a színes taréj: vonzza a tojókat, állapította meg Dóra. Honnan ez a sok madaras hasonlat? – tanakodott tovább magában a lány. Persze, hiszen nemrég olvasott a baromfik viselkedéséről.
Hattyú felkapta a fejét, amikor a fiatal könyvtáros egy kupac könyvvel a kezében a terembe lépett. Dóra és a férfi tekintete egy pillanatra összeakadt. A borzas szemöldök árnyékában megbúvó barna szempárban mintha érdeklődés csillogna. Azzal a bizonyossággal nézett rá, mint aki egy sorozatrészt fejezett be az imént, és tudja, hogy automatikusan folytatódik a következő epizód. Dóra szinte beleszédült a pillantásába, érezte, ahogy izzik az arca. Összehúzta magát, és a laptop védelmező képernyője mögé bújva várta, hogy bőre visszanyerje eredeti színét.
– Hölgyem, van egy jó hírem – szólt hozzá a könyvtáros barátságosan: – Már holnap megérkezik a Tengerparti álom folytatása.
Dóra legszívesebben felkapta volna a laptopot, és darabokra törte volna a továbbra is szelíden mosolygó nő fején, ehelyett csak kifejezéstelenül nézett rá, és érezte, hogy az arcán meg tudna sülni egy tükörtojás. Még a füle is égett.
Ekkor Hattyú felállt, és ugyanazon az útvonalon, amelyen bejött, lassan kisétált. Nem nézett Dórára. A könyvtárosnő visszapakolta a kezében lévő könyveket a terem különböző polcaira, majd ő is távozott a helyiségből. A déli melegtől fülledt olvasóterem némasága egyszeriben súlyosan nehezedett Dórára. Lázasan gondolkodni kezdett.
– Bizonyára egy pallérozatlan csitrinek tart, aki ócska lektűröket olvas naphosszat, ha már nincs saját élete – rágódott, és alig láthatóan elfintorodott. – Végső soron tényleg ezt csinálom…
A lány a lábjegyzetekkel tűzdelt szöveg végén villogó kurzorra bámult.
– Az is lehet, hogy megijedt tőlem. Túl sokat néztem őt.
Észrevette, hogy Hattyú az asztalon hagyta a könyvét. Különös, hogy a könyvtáros nem pakolta el. Talán illedelmességből tette, hátha visszajön a férfi. Dóra körülnézett, de senki sem mutatkozott a láthatáron. Biztosan ebédszünetre mentek a dolgozók. Neki sem ártana, bár még nem volt különösebben éhes. Átosont a másik asztalhoz, ügyelve, hogy a léptei még ebben a síri csendben se verjenek zajt, és mohó kíváncsisággal az asztalon heverő kötetre pillantott. A pázsitzöld borítón egy méretes agancs díszelgett. A visszataszító trófea fölött mintha Dórán csúfolódott volna a dőlt betűkkel írt cím: Vadászemlékeim.
A lány lábaiból kiszökött az erő, és egy pillanatra megtámaszkodott az asztalon. Miután visszanyerte az egyensúlyát, lassan a helyére sétált. Pillantása elidőzött a szomszéd asztal mögött álló üres szék látványán, és folytatta a fordítást.
“A tojók gyakran visszatérnek ugyanarra a helyre, még akkor is, ha a fészek már üres.”
Végigolvasta az utolsó bekezdést, kijavított egy elírt szót, majd elmentette a dokumentumot. Lehajtotta a laptop fedelét, és a szakkönyvvel együtt a bőrtáskába csúsztatta. Némi keresgélés után kihalászta belőle a napszemüveget és a fejére tűzte, megigazította copfját, majd kisétált a könyvtárból.
Budapest, 2025